Elég régen írtam a bejegyzést. Igazából többször akartam írni, de a szétszórtságom miatt sokszor elfelejtettem. Fejben megírtam. Ott már kész egy csomó minden, amiről mesélni szerettem volna. Ez a blog, ez nem olyan lesz, hogy fix téma lesz benne. Nem, ez egy össze vissza kuszaság. Olyan, mint én. Tettem be pár bejegyzést, hogy mi is volt velem az előző években. Sok kedvem nincs ragozni, mert felesleges. Végig kísértünk egy halálos betegséget. Családostól, összetartva, harcolva. Sokan ilyenkor jönnek a klasszikus mondatokkal, hogy 1.összetartóbb lett a család. 2.megerősödtetek lelkielg. 3. sose mutattátok, hogy kiborultatok. 4. sose veszekedtetek.
Nos el kell oszlassam ezeket a tévhiteket. A beteggel ugyanúgy kell bánni, mint addig. Miért? Mert ha elkezdesz vigyázni a vele való kommunikációkor, akkor tök gáz lesz. Gondolj bele, amikor mindenki azt teszi amit akarsz, csupa szép és jó minden. Belegondoltál? Ugye, hogy nem olyan jó, mert kell az a veszekedés, kell az az adrenalin ami akkor tör elő belőled, mikor mondod a magadét. Persze eleinte mi se sírtuk el magunkat, nem akadtunk ki. Elbújva sírtunk magunka fojtottuk a dühünket. Majd rájöttünk felesleges, talán épp az adott neki egy kis pluszt, hogy oda szóltunk, hisztiztünk, mondtuk a magunkét. Nálunk egy egy vita nem úgy zajlott, hogy kiabáltunk egy kört. Nem teli torokból kiabáltunk 4-en 😀 majd 5 perc múlva megtörtént a békülés. Igazából olasz család feeligngje volt a dolognak 🙂 Őszintén beszéltünk a betegségről, na jó volt amikor megkaptuk a CT leletet és én azt mondtam, jól van nem rossz ez. Közben meg olyan rossz lelet volt a kezemben, amiről tudtam megint egy sugárterápiás kör következik. Sajnos az ember idővel szakszavakat tanul, és közben hazudni is megtanul. Persze a beteg nem hülye, főként ha a rokonodról van szó és ismeri minden mozdulatot, reakciód, nagyon nagy színészi játék kell egy egy eredmény olvasásakor. De itt is az a lényeg, folytassátok tovább az életet. Ne temessétek! Ha TI temetitek, az utolsó támaszai, akkor tényleg mindennek vége. Én az utolsó délutánunkon is, azt mondtam neki, hogy megyünk szeptemberben MR-re, hogy haza jön hozzánk, hogy csak megerősödni ment haza. Közben kimondatlanul ott volt közöttünk, hogy elköszöntünk, hogy vége. Ennyi volt. Mi már nem megyünk együtt sehova. De akkor is próbáltunk hinni abban, hogy találkozunk mi még.
Kedvenc jeleneteim a kórházi tartózkodásaink alatt, hogy mi általában minimum 3 fővel képviseltük a családot, áés nevettünk, hülyéskedtünk. persze azt tudni kell,hogy elég hangosan kommunikálunk még suttogva is :D, szóval nem voltunk egy észrevétlen család. Mindent elmond, hogy a nővérek így 2 év után is emlékeznek ránk 😀 Túl hosszú írást ne várjatok tőlem erről, mert a végén sírok a szomorúság és a nevetés egyvelegétől. Tényleg nem egy vicces pillanat volt. Azért apámra jellemző volt, hogy iszonyat rosszul érezte magát, mentő vitte be, alig tudott beszélni, de a nővérnek udvarolt, hogy aznap milyen szép, milyen szép szeme van 😀 és ez idő alatt anyukám ült mellette a kórházban.
Javasolom akárki kerül ilyen helyzetbe, viselkedjen ugyanúgy a beteggel, ne finomkodjon, nem szabad megjátszani magunkat, kivéve egy egy rosszabb leletnél.
puszkó
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: